Erdészeti és Faúsztatási Múzeum

Alsó-Szinevír után a fizető kapunál jobbra térünk, és az Ozeranka patak mentén – a part igen sok helyen szálfákkal van megerősítve – elérjük az Erdészeti és Faúsztatási Múzeumot. Az alig több mint három kilométernyi, kátyúkkal szabdalt utat gépkocsival bő negyedóra alatt lehet megtenni, de megéri.

Utunk végén láthatjuk az 1998-as árvíz által tönkretett gát- és zsiliprendszer maradványait, s a múzeum még megmaradt részében megtekinthetjük a korabeli dokumentumokat, a faúsztatók használati tárgyait, ruházatát, stb.

A rajzok segítségével bepillantást nyerhetünk az egykori tutajosok küzdelmes, veszélyekkel teli kalandos életébe. A tutajok építése a vízi járműnek a sebes hegyi folyókon való kormányzása szakértelmet és nagy ügyességet kívánt. Itt fent, a kiinduló állomáson a kisebb tutajokat építették meg. Majd Tiszaújlak, Csetfalva, Vári, Halábor térségében ezekből a hegyi tutajokból – többnyire háromból – egy nagy tutajt építettek, amellyel aztán a síkvidéki tutajosok úsztattak le a célállomásig: az immár megszelídült, széles alföldi folyóvá duzzadt Tisza partján álló valamelyik fűrésztelepig.

Története

Olykor egészen Szegedig, néha még onnan is tovább. A tutajok – különösen így volt ez az 1800-as évek utolsó évtizedéig, a Máramarosszigetig húzódó vasútvonal megépítéséig – nem csupán a faanyagot juttatták el az erdőkben jóval szegényebb alföldi megyékbe, hanem az emberek és a kérődző állatok számára nélkülözhetetlen sót is.

A tutajok rakománya között ekkoriban ott találjuk az ártéri gyümölcsösök gazdag termését: az almát, a körtét, a szilvát, a diót. Ma már kevesen tudnak róla, hogy az ártéri gyümölcsösök századokon át a folyók mentén húzódó falvak lakóinak vitaminban gazdag fontos táplálékforrása volt.

Ősz közeledtével a gyümölcsfelesleg egy részét – szállítóeszközül a tutajokat használva – az alföldi rész gyümölcsben szegényebb vidékein értékesítették. Az ártéri gyümölcsösök – ezek a gyakorlatban a folyópart egy-egy bokroktól megtisztított, helyben oltott gyümölcsfákkal betelepített részét jelentik – a közeli falvak jobbágyai számára adómentes jövedelemforrást jelentettek, hisz arra sem az uraság, sem a mindenkori adóhatóság nem tudta, vagy talán nem is akarta rátenni a kezét.

A jobbágyfelszabadítás után még a folyók szabályozását követően is megmaradt az ártéri gyümölcsösök egy része, bár kétségtelen, hogy jelentőségük ezekben az időkben valamivel csökkent. Ártéri gyümölcsösök nyomaira bukkanunk még ma is, különösen ott, ahol a Tisza nem vált határfolyóvá. (Például Tiszaújhely környékén)