Podheringi 1849-es emlékmű, Munkács

Podhering ma már Munkáccsal összeépült település. A várostól keletre a Latorca kettős kanyarulatánál fekszik. 1880-ban a falu keleti határában a Cigolnya-dűlőben árokásás alkalmával 14 különféle bronzkardot találtak, melyeket gróf Schönborn Ervin a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott. A lelet arról tanúskodott, hogy ezen a tájon már a történelem előtti korban emberek laktak.

A XIV. században, mint a munkácsi királyi várhoz tartozó település, Korjatovics Tódor tulajdonába jutott, felesége a település felett lévő magaslaton kolostort építtetett, melynek azonban a Szarka-hegyen már csak a nyomai látszanak.

1389-ben királyi adományként a Perényi-család birtokába jutott Podhering. Az erről szóló okmányban a település Villa Pothren név alatt szerepel.

A XVI. században a település a Telegdi-család tulajdonába jutott, amely kastélyt épített itt. Telegdy Mihály unokája Nyári Krisztina gróf Eszterházy Miklóshoz ment feleségül és így a birtok az Eszterházi-családra szállt. A két család évtizedeken át pereskedett egymással a birtok tulajdonjogáért.

1657-ben a Kárpátaljára betört lengyel Lubomirsky herceg hadai perzselték fel a települést.

1673-ban Báthory Zsófia megvette a podheringi és beregszentmiklósi birtokokat, menye Zrínyi Ilona egyesítette azokat.

A szóhagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc 1706 táján Podheringen verettette Pro libertate feliratú rézpénzeit, a rajtuk található P.H. betűkben egyes kutatók Podhering nevét vélték felfedezni. Ez az állítás azonban teljesen alaptalan, a két betű jelentése ugyanis Patrona Hungariae.

A Rákóczi szabadságharc bukása után 1728-ban Podhering is a Schönborn-család tulajdonába jutott. A grófi család sokat tett a település gyarapodásáért, nagy figyelmet fordított az itteni majorságának rendezésére, régi kastélyát sörgyárrá alakíttatta át. Egyidejűleg posztógyárat építtettek, melynek termékei külföldön is keresettek voltak.

1811. május 10-én kelt kiváltságlevelében I. Ferenc király feljogosította gróf Schönborn Ferenc Fülöpöt, hogy a Latorcán vashidat építsen. Tervét Billek Samu készítette. Később a hidat néhány méterrel odébb tették, hogy a hozzá vezető utcával egy irányba essék. A régi hídfő maradványai ma is felfedezhetők. Közvetlen mellettük, a hegy lábánál egy közelmúltban felújított obeliszk áll, melyet az 1849-es podheringi csata emlékére emeltek. Felirata a következő:

Az 1849. évi április hó 22-ik
napján Magyarország
állami függetlenségéért
e helyen vívott győzelmes
ütközet emlékére emelteté
a hazafias kegyelet
1901-ben.

A podheringi csata az 1848-1849-es magyar szabadságharc legjelentősebb ütközete volt Kárpátalján.

1848. december 18-án a Honvédelmi Bizottmány rendeletet adott ki mozgó nemzetőrségi és gerilla-csapatok toborzására. Bereg vármegyében ennek végrehajtásával Szintay kormánybiztost bízták meg. 1849. januárjában meg is alakult a megyei mozgó nemzetőrség, amely három gyalogos századból és egy száz fős gerilla-csapatból állt. Parancsnokává Dercsényi Istvánt nevezték ki.

1849. februárjában Eötvös Tamás vette át a munkácsi vár parancsnokságát, akit később Mezőssy Pál honvédőrnagy váltott fel. A várat ágyúkkal erősítették meg.

A Nedeczey Ferenc százados vezette munkácsi és a Ráthonyi Sándor százados, illetve Farkas Samu vezette ugocsai nemzetőr századok védelmi állásokat foglaltak el Klimec közelében, egyre gyakrabban folytattak csatározásokat a Galícia felől betörő osztrák csapatokkal.

1849. áprilisának elején az ellenség csapatai Barko tábornok vezetésével a Vereckei-hágón át elindultak Munkács felé. Az osztrák sereg mintegy 3 600 jól felfegyverzett gyalogosból és 650 lovasból állt, tehát komoly erőt képviselt. Feladata az volt, hogy Munkács és Beregszász vidékéről Kassa felé szorítsa vissza a magyar csapatokat. A Munkács felé hátráló magyar sereg tulajdonképpen csak a 21. honvédzászlóaljból, vagyis összesen alig 800 katonából állt. Parancsnoka Martini János őrnagy azonban tapasztalt és harcedzett honvédtiszt volt. Úgy döntött, hogy a Munkács közelében fekvő Podheringnél, a Latorca bal partján várja be és tartóztatja fel az ellenséget. Sürgönyt küldött Péchy Pál Bereg-megyei alispánnak, kérte, hogy az összetoborzott nemzetőrséget és a népfelkelőket azonnal küldje oda.

A magyar sereg az esőzésektől megáradt Latorca bal partján, Podhering közelében, annak keleti szélén foglalta el állásait. Péchy Pál alispán nemcsak a beregszászi nemzetőrséget állította talpra, hanem a köznépet is. Beregszászban visszafordulásra kényszerített egy vadászszázadot öt ágyúval, amely Máramaros vármegye felé akart indulni.

A munkácsi nemzetőrség a Latorca-hídtól balra elterülő füzesben foglalta el állásait, két ágyút a hídfőnél állítottak fel, azokat a beregszászi, beregsurányi és csarodai nemzetőrök fedezték. A közelben fekvő hegy tetejére két hatfontos ágyút vontattak fel a munkácsi várból, azok kezelését Szunyoghy József uradalmi mérnök vezetésével fiatal diákok vállalták magukra.

Az ellenség Beregszentmiklós felől április 22-én érkezett Podhering alá. Munkácson megkondították a vészharangokat, a dobosok riadót vertek, a férfiak fegyvert ragadtak és a Podheringet védő honvédek segítségére siettek. Dr. Lang Ferenc orvos irányításával a görög katolikus templom udvarán felkészültek a sebesültek fogadására.

Podhering utcáit, a Latorca partját ellepték a fegyveres nemzetőrök, türelmetlenül várták a tűzparancsot az ifjú tüzérek. A honvédek parancsnoka Ruttner György százados, a nemzetőröké Kralovanszky László volt. A sereg irányítását Martini János őrnagy vállalta magára.

Az ellenség előőrsei április 22-én 9 órakor tűntek fel, a sereg zöme lassú menetben követte azokat. A podheringi hegyen állást foglalt tüzérek nyugodtan szemlélték a közeledő ellenséget, csak akkor nyitottak tüzet, amikor az lőtávolságba ért. Az első ágyúgolyók a lovasság közzé csapódtak, nagy riadalmat keltve az ellenség között. Andrejkovitsh Endre ungvári papnövendék, önkéntes tüzér pontosan célzott, leterítette Habermann ezredest, a Deutschmeister-század parancsnokát, egy másik golyóval pedig Barko tábornok lovát találta el.

Az ágyútűz délig tartott, amikor is egy nagy zápor vetett annak ideiglenesen gátat.

Közben a két magyar zászlóalj egyesült és a Latorca-híd felé indult, maga előtt űzve az ellenséget.

Barko tábornok azt hitte, hogy a magyarok sok ágyúval és honvéddal rendelkeznek, ezért visszavonulásra határozta el magát. Az ellenséges gyalogság zöme Kölcsény felé vonult vissza, a tisztek a timsógyár épületében kerestek menedéket. A magyar tüzérek azonnal két ágyút irányítottak oda és pontos találataikkal megfutamodásra kényszerítették az osztrákokat, akik Kölcsény alatt a malom közelében két zászlóaljjal igyekeztek átkelni a folyón, ám a magyarok azonnal felfedezték ezt a szándékukat, puskatűzzel, később kartácslövésekkel fogadták az ellenséget. Sok osztrák katona lelte halálát a folyóban, a többiek pedig, azok, akik már a part közelében voltak, fejveszetten menekültek.

A podheringi csatában az ellenség 4 tisztet és 16 katonát veszített, ötvenen megsebesültek. A magyarok két tisztet és 6 honvédot vesztettek, tizenöten megsebesültek.

Munkács örömünnepet ült, a közeli pincékből borral teli hordókat gurítottak ki a főtérre, késő éjszakáig tartott a nagy vigadalom.

A podheringi csata nem tartozik az 1848-49-es szabadságharc legnagyobb és legfényesebb ütközetei közzé, mi, kárpátaljaiak azonban méltán lehetünk büszkék reá. Hiszen a gyengén felfegyverzett nemzetőrök, népfelkelők Martini János őrnagy vezetésével fényes győzelmet arattak a nagy túlerőben lévő osztrák csapatok felett.

A podheringi csata helyén 1901-ben emelt obeliszknél tartják meg évről évre a munkácsiak a március 15-i ünnepségüket, elzarándokolnak ide a csata évfordulóján is.