Tatár-hágó

A Rahótól északra fekvő Tatár (Jabloneci)-hágó (931 méter) a Vereckei-hágó után a második legfontosabb átkelési pont a Kárpátok északkeleti vonalán Belső-Ukrajna felé. A honfoglaláskor a környék a magyarok fontos átvonulási helye volt. Az elkövetkező több mint ezer esztendőben nagy szerepet játszott a térség államainak kül- és belpolitikájában, különböző háborúkban. Magyar elnevezését is onnan kapta, hogy a belső-ázsiai és krími tatárok általában ezen az átjárón át támadtak. 1241-ben Batu kán mongol-tatár hadseregének egyik ága is itt hatolt be Magyarországra. 

A hágó egyik értéke stratégiai fontosságú fekvésében rejlett. Az első világégés éveiben az osztrák-magyar-német és az orosz hadsereg vívott itt egymással élethalálharcot. A második világháborúban, a Szovjetunió elleni hadba lépést követően (1941. június 27.), a Magyar Királyi Honvédség által elsőként bevetett Kárpát-csoport kötelékébe tartozó I. Megerősített Hegyidandár július 1-jén indította meg támadását Kőrösmezőről kiindulva, a Tatár-hágón át Jablonica irányába. A továbbiakban fontos utánpótlási vonalként funkcionált, majd a hadműveletek elhúzódásával, a front nyugatra húzódásával gyorsabb ütemben folytatódott az 1939-ben elkezdett Árpád-vonal nevű határvédelmi rendszer kiépítése, amely a folyóvölgyekben futó út- és vasútvonalakat zárta le. Műszakilag megerősített támpontok, fa-, föld- és betonerődök, a völgyekben út- és műszaki zárak alkották a védvonalat. Ezeket erődszázadok védelmezték, amelyek sikerrel verték vissza a szovjet egységek támadásait.

Az Árpád-vonal fontosabb támaszpontjai voltak: a Tatár-hágó felől a Fekete-Tisza völgyében Kőrösmező, Tiszaborkút, Rahó; a Tarac folyó völgyében Királymező, majd erődítések a Tiszáig; a Toronyai-hágón át a Husztra vezető úton Ökörmező; a Vereckei-hágón át a Munkács felé vezető völgyben Volóc, az Uzsoki-hágó felől az Ung völgyében Fenyves-völgy. A szovjet csapatok csak 1944. szeptember 27-én foglalták el súlyos áldozatok árán, de nem frontális áttörés következtében. A magyar csapatok itt még rendületlenül védték állásaikat, mialatt a szovjet hadsereg Románia felől már a magyar Alföldön Debrecent fenyegette, így a csapatok a bekerítés elkerülése végett parancsot kaptak a visszavonulásra.
 
Napjainkban a terület fontos tranzitállomás a szomszédos Ivano-Frankivszk megye felé. A hágóra fölérve rengeteg stand, kisebb kávézó és gépkocsikaraván fogad bennünket. Észre sem vesszük, hogy a fenyőfák között kanyargó szerpentin egyszer csak véget ért. Előttünk jobb oldalt vendéglátóipari egységek épületei sorakoznak, bal oldalon pedig pavilonok hosszú sora húzódik. Előttük asztalok, rajtuk mindenféle áru. Az rögtön látszott rajtuk, hogy nem szériában gyártott nagyipari silányság, hanem többnyire igényes kézimunka. Csergék, gyönyörűen kikészített báránybőrök, jó meleg mellények sokasága, kézzel varrott papucsok legalább ötvenféle változatban, gyapjúból kötött zoknik, szalmából font tálcák számtalan méretben, üvegből, fémből, fából készült bizsuk, ízléses bőr amulett-tartók. No és természetesen a faragott tárgyak sokasága. Fokosok, buzogányok, sakk-készletek, kenyérvágó deszkák, kenyértartók, poharak, sörös kriglik, furulyák. Bicskák és vadászkések.

No és a pipák! Számos olyan pipakészletet kínálnak, melynek láttán elcsordul az ember nyála még akkor is, ha éppen nem dohányzik. Természetesen megtalálhatók itt a faragott sasok, medvék, elefántok és szarvasok csakúgy, mint az ukrán népmesei alakok. Szinte valamennyi darab míves munka, nem tucatáru. Két egyformát hiába is keresnék közöttük.

A hágót környező vidéken sokan építenek házat vagy nyaralót, ún. "dácsát." A sűrű fenyvesbe vezető egyik kis hegyi ösvényen eljuthatunk az egykori magyar állam történelmi határát bizonyító emlékekhez. Valaha itt húzódott a lengyel-magyar határ egyik szakasza, egy határkő még ma is látható. A másik emlék a tőle alig pár méternyire álló egykori osztrák–magyar határőrbódé. A második világháborút követően a szovjetek helyreállították és használták is, amint erre a téglákba belekarcolt nevekből, évszámokból következtetni lehet. Így maradt fenn ez az építmény, hogy magányos "őrszemként" jelezze az egykori magyar jelenlétet.